Zeng a liget a csalogány dalain :
Mélázza a völgyi tilinkót;
A [bérezi patak]1 csókdossa szelíden
A rózsafüzért, a habokba leringót;
Langy szellet a bokrot, a méh a virágot
«Hát mink én édenem üdve, világom.
Meg nem csókoljuk-e egymást ?

Hát mink meg nem csókoljuk-e egymást?
En, -- és Te, meg Ő : -- Háromszivü egység :
Szép hölgyem ölén nevető kicsinyem,
Óh kérlek ! óh kérlek az égre, nevess még !
Lantom szerelemre felajzva remeg :
Hadd énekelem meg gyermekemet ! --
-- Szerelmi dalt a fiamhoz !»

«Hadd zengjek dalt a fiamhoz. --
Nem tudja, mi az még? -- Dajkadana!
Majd hogyha megérti, szivébe bevésse
Ah anynyival édesebb ajkad, anya.
Elmondd neki, apja ki volt, hova lett?
Mily boldogul élt, a mig élt, te veled,
Nőm. -- Özvegyem tán, mire hull a levél.

Tán özvegyem, a mire hull a levél!
Oh mondsza, felejteni tudsz-e te engem? 
-- Olcsó a halál, hova engemet hinak. --
Majd meghal-e nálad is árva szerelmem? 
-- Óh nem, nem, örökkön örökre soha!
Ha téged a sir rabol el, mi oda
Mindketten e sirba leszállunk . ..

« Olcsó a halál, hova engemet hinak !»
A harcz mezején rendet a ki vág,
Nem válogat az, nem hallgat imára,
Nem nézi, ki a tövis és a virág?
Kit fed feledés moha, hol kimulék ?
S kit vesz föl a hir ege, csillagul ég !
Nem hangszere lant a halálnak...

Ám harczi robaj, dobogó paripák,
Bőszült tömegek vihar-átka!
Vérnász, hol a csókokat osztja a vas,
S a sir hideg férge a mátka;
Jaj szóknak kardala ! -- Tűzi harang ! --
-- És közbe', ha csend marad, pendül a lant.
S azt mondja : «előre, halálba !»

«Már nyugszik a harcz », károgja busán
Lombhagyta juharról a holló.
« A vér mezején nincs több aratás ;
Már mind lekaszálva a tarló ...»
-- Gyászhirnöke harczi mezőnek ! izend meg :
Hol bajnokom? Hol van a hős, a ki zengett ?
Szólj ! hol van a férj, a kit ugy szereték ?'

Holló felel : Úgy ketten szereténk őt!
Sok deli hős indula szavára : 
-- Dus lakomám nekem és fiaimnak . . .
Én megsiratom ; te ne várjad !
Száz közt legalul fektetten
Alszik. -- Gyászoljuk meg a hőst mink ketten.
Én holtig. -- Az uj nászéjig az özvegy . . .»

Új nászéjig az özvegyi fátyolt,
Oly lenge lepelt, eltépi a szél. --
A férfi vigaszba' mi láng, mi varázs van !
S az asszonyi sziv, az hajh nem aczél! 
-- A holtnak az álmot ! A szivnek öröm kell!
Nem félt a halott! Szép lepke, te röpkedj,
Majd ha a nászzene tánczra hevit!

Nászzene hangjainál repül a pár :
Uj szerető karján deli asszony ;
A tarka füzér, a menyasszonyi disz
Leng fürtéirl kígyózva le hoszszan.
S még boldogabb óra, mely eljön a csenddel:
Ajkat, szemet édesen elcsuk a szender; --
Csak két sziv dobogása beszél...

Csak két sziv dobogása beszél...
Hát ott ama harmadik: sirbeli rém ?
Csontfő, koszorús kalpag fövege,
Sirbolti világ fénylik szemürén,
Ott szive fölött a koronátlan
Ország czimer. -- Éppen e helyen át van
Lőve : Mutatja a felbuzogó vér...

És szól, nem az ajk, hanem a vérző seb:
«Én édenem üdve, világom !
Mint várlak regen epedve lakomba!
Neked és kicsinyemnek vetve az ágyom :
Hármunknak elég. Nem költ ki se zajjal.
Jó hosszú az éj ott, meszszi a hajnal,
Éjfél az idő, jer alunni hivem !

Jer vélem alunni lakomba ! mi szép az !
Zöld bársony a domború [kúp födele]2.
Átszőve virággal, -- arany, hiaczint,
Tarka kavicsmozaik belseje.
És bútora, -- halld én boldogságom ! --
Legdrágább csont a világon:
Hős fiak csontkoponyája merőn ...»

«Csontkoponya ! -- Te nem « ő » vagy! -- Ereszsz el !
Férjem [soha nem]3 voltál. -- Idegen !
Arczod nem övé. -- Nem láttalak én. --
Hagyj nyugtot -- eredj sírodba -- nekem !
-- A rém koponyája nevet : « Hahaha!
Tréfás a világ szörnyen od alá!
Szép asszony, imé igazad van.»

«Sok társam e házban. Együtt mi lakunk; --
Nem leltem az arczom ; téved a kéz;
Ám visszamegyek s majd meglelem azt:
A válogatás ott bármi nehéz ;
S majd visszajövök, ha valódi fejem
A sok koponyák sora közt kilelem.»
Szól s eltűnik a siri álom.

És megjelen újra, megtartja az éjfélt:
Elmondja, mit álmodik ember a sirban?
Elmondja, hogy élnek a holtak alant ?
Rég elfeledettet : a múltba mi hir van ?
Hajdankori kéjt, -- porlepte reményit ; --
És zengi szerelmi dalát, ama régit. --
Ő az ! — Csak feje nem. — Az a másé. —

Mind másnak az arcza, mit elhoz alantról;
Álarczai száma tömérdek:
Van vén, — fiatal, — komorabb, szelidebb ;
Kik mind a közös nagy üregbe befértek.
És hija nejét, s szerette fiát,
Nő, gyermek, álmából ijedve, kiált,
[Nem ! Te nem Ö vagy ! Nem megyek én!]4

És hija [nejét]5 és gyermekit is
Húsz évig a rém szakadatlan,
Sirján a tövis megtépi, ha kél,
És öltönye mind szakadottabb ;
Majd árnya csupán a régi alaknak :
Fénytünemény, odavetve falakra.
S még egyre susog : «óh jertek oda !»

Ösz asszony lesz a nő, vén ifjú a gyermek :
Élő váz, ki az életet unja;
Kín látni anyának ! — A szíve beteg,
A szive nehéz ; ez a földre levonja;
« Oh leld igaz arczodat meg valahára !
Nem rettegi éjjeli jöttödet, várja,
Várja sóhajtva az aszszony, a gyermek.»

S felkölti szerelme hívása az alvót,
És megjelen éjféli óra előtt : —
Úgy tündököl arcza, merész szeme villan.
És ajka mosolyg, a miként az előtt.
Kard s lant kéziben. — Eldobja magától, —
Más dolga ! Szeretve karolja ma által
A gyermeket és az anyát.

És elviszi őket messze magával.
Hol háza fölött szép zöld a födél.
A rózsabokor rajt öszszeborul,
S hullatja virágit hamva fölé . . . 
— Elvitte magával mind, mi övé volt,
S most kezd csak alunni nyugodtan a rég holt.
Mig fenn magas égen csillaga ég!

S zeng a csalogány a tavasz ligetén. —
Költőnk dala sir pásztor furulyából. —
Villámaival csókolja meg egymást
Két felleg az alkonyi égen -- távol. —
— Nem dörg : méh döng a virágon . . .
Lenn súg a halott : «Szűm üdve, világom,
Csókoljuk örökre mi egymást! »