Töredékek

Kásásodik a víz, Kialakúl a jég
és bűneim halállá állnak össze.

Sokan voltak és körülvettek,
álmomban engem kinevettek:
Hehe, hát ennél van a kincs, ami nincs!

Hétért - magamat kérdem
- adsz-e hatot?
Játszom. Azé az érdem,
ki játszhatott.

Az idő 
futva terem mint bab.

Költő szerelme szalmaláng, 
azért oly sebes és falánk.

Én ámulok,
hogy elmulok.

Szólj hát, mit tegyek én, hogy szeress 
ha sírva fakadok, ne nevess
Mint a motor, mely már begyulladt,
és nincsen útja és nem indulhat
olyan vagyok s ha bátrabb volnék,
értelmetlen szavakat szólnék.

A nyárfák közt ezüst habokkal
az édes szellő folydogál
s csak fürdik benne aranyos tagokkal
az óriási nyár.

Vadász szemünkre lányok térde les 
és haragomban megölnék egy tündért
holott talált és lukas életünkért
belátom - ölni meg nem érdemes

Tizenöt éve irok költeményt 
és most, amikor költő lennék végre,
csak állok itt a vasgyár szegletén
s nincsen szavam a holdvilágos égre

Oly lágy az este, mint egy szöllőszem,
gurul puhán emlékeim között.
Egy szőke est. De már nem emlékszem,

És ámulok, 
hogy elmulok

Én ámulok,
hogy elmulok.

Segítsetek, hogy meg ne öljem, 
hogy hirtelen ki ne töröljem
a világ képei közül

Nincs közöm senkihez, 
szavam szálló penész.
Vagyok, mint a hideg,
világos és nehéz.

Lesz lágy hús s mellé ifjú karalábé
ökör hizik és nő a csalamádé
de az már a mi porunkból fakad

Nem! Nem! Kellene kiáltoznom
s azt suttogom: igen, igen,
hogy a sors ringatózást hozzon
a tenger sirás vizeiben

A kerten, hallatlan semmit idézve
bálvány hőség borong
pókhálót fog kicsi ráncos kezébe
s untan legyint a lomb.

A tócsa finoman bolyhos a portól

Irgalom, édesanyám, mama
nézd, jaj kész ez a vers is!

Kásásodik a víz, Kialakúl a jég
és bűneim halállá állnak össze.

Ének, hajolj ki ajkamon,
s te bánat, ne érj el, csak holnap.
Mélyebbre kell még hajolnom,
hogy semmit nem tudón daloljak.