Félre, kislelkűek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövű felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erűs istenség
űrzi gondosan a magyar nemzetet!

Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midűn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühhel: ű védelmeze.

Az idűk, a népek éktelen viharja
Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
De ű szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvízen által a nap képe,
Áthuzódik rajta aranyhíd gyanánt.

Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet;
Ezer évig azért tartott volna meg,
Hogy most, amidűn már elértük a révet,
Az utósó habok eltemessenek?

Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk űtet,
Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,
Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
Ily gunyos játékot gyermekeivel!

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ű;
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert... jutalma lesz majd a jövű.

Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsűség
És boldogság lészen a te életed...
Véget ér már a hétköznapi veszűdség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet!