Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett 
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld, 
És keserűn kelt ajkán a "miért", 
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni, 
Neked szőtték e színes porhüvelyt: 
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod, 
Öröktől fogva te vagy kiszemelve, 
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!" 

S szólt a lélek: "Én nem
akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? 
Mit vétettem, hogy le kell szállanom, 
S elhagynom búsan és reménytelen 
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom, 
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget, 

A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát? 
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, 
S láng, mely üveg alól is égig ér: 
Mit vétettem, hogy bezársz engemet 
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!" 

És szólt az Isten szigorún:
"Elég! 
A törvény ellen nincsen lázadás! 
Ha milliók mentek panasztalan, 
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár: 
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!" 

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. 
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még; 
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, 
Szerettük egymást véghetetlenül, 
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, 
Szeretném viszontlátni odalenn,

Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot." 
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."