A csönd közömbös, óceáni mélyén,
Mélyen, mélyen a kék fölszín alatt,
Vérszínû lomb zúg, s erdõvé szövõdik
Sok élõ, vérzõ korall-gondolat.

Dermedt erdõkbõl dóm s kupola épül,
Elõbb sirály-dúc, majd pálmás sziget,
Végül hajók és szívek kikötõje,
Uj rév, uj föld, mely igér uj hitet.

Mind illatos, friss, hamvas, szûz, opálos
Zöld gyöngyszem a kék tükrû tengeren,
Csak az kopár, s madártól is lakatlan,
Melyen én állok, én és végzetem.

Hajók és szívek erre sose járnak,
A nagy Albatrosz messze elkerül,
E puszta szírt a dómom kupolája,
S keresztként állok rajta egyedül.

Leborulok a néma sziklafokra
Az elmúlás sejtelmével teli,
S hallom, hogy lenn a csönd halálos csókja
A korallerdõk gallyát tördeli.