A halál, mint egy tőr a madarat,
megcsap és ellep tégedet is.

Virág az ember.

Az embernek halála igen iszonyú
és röttenetes dolog. Mert először
sok betegséget, fájdalmat,
lelki és testi töredelmet, sok bút,
bánatot, háborút és röttegést
az emberre hozván, végre az lelket
az testtől nagy rémülésekkel
és iszonyúságokkal, minden tagoknak
és inaknak fájdalmával elszakítja,
az testet döggé, büdössé,
porrá és hamuvá teszi.

... virág az ember.

Senki nincs oly tudatlan, ki ne tudná,
hogy neki valaha meg ne kellene halni.
De mégis, midőn az halálhoz közel jött,
csavarog, búsong, ordít, jajgat.
Mit sírsz nyavalyás? mit rikoltsz?
Mindenek tartoznak ezzel, te is oda mész,
azhová egyebek mennek,
ugyanerre születtél volt.

Miképpen az szép illatú, virágos és szép
gyümölcsöt termő kertbe, avagy az szép
iratos és kárpitos, friss palotába erős,
záváros és kulcsos ajtón megyünk be,
azonképpen az örök életre is az halál
által, mintegy vaskapu által megyünk.

Tisztességgel így temetjük az mi
atyánkfiát: ha tisztességes koporsóba
betesszük, az testet mezítelen el nem
vetjük, hanem betakarván ingébe,
lepedőjébe, tisztességgel elkísérjük
az sírhoz, és alázatosan, szeretettel
betakarjuk az földnek gyomrába.

Mint az mezei virágok, mint az arnyékok,
mint az buborék, mint az álom,
csak olyak vagyunk...