Bornemisza Péter mondásai

Midőn az negyedik részhez kezdettem
volna, támaszta reám Isten titkon való ördögi
kísírteteket; azok rajtam lévén,
kényszeríttetem írnom az ördögnek sokféle
kísírtetiről. De oly iszonyúk jutának
eszemben, hogy félve írnám és sírván
kértem az Istent, bízná másra az féle
írásokat. De hova inkább igyekeztem
lenyomnom, annyival inkább nőttön nőtt és
öregbedett rajtam az sok kísírtet. Kik miatt
nem lőn mit tennem, hanem akaratom ellen
is nagy pironkodva ki kelleték ez világ láttára
bocsátanom, hogy azból, kinek szeme volna,
úgy nézné undokságát, mint egy
baziliszkusz az tükörbe.

A bűn mint egy sűrű köd, avagy sötét
felhő, avagy kemény kőfal; elfogja
szemünk elől az Istent.

Az elme szabad állat, őtet sem lánccal,
sem kötéllel meg nem kötözheted.
Hanem mindenkor, éjjel és nappal mikor
alszunk álmunkban, csak elforog.

Az ördög most is óránként azon jár
és forog, hogy tiszta merő siket,
vak és sánta lennél minden jónak
és idvességes dolognak hallgatására.

Restség az ördög vánkosa.

Az ganéjt és undok szart, míg nem
mozgatod, nem annyira büdös; mihelyt
megmozdítod, ottan az benne való
büdösség felindul, Így sok ember, mikor
nem kísértgettetik, sokszor csendes; de
ha reárohan az ördög izgatása, felindul.

Mint az sok csík a kádban, avagy az
nyüvek a dögben: mihent mozdítják,
forgolódnak, úgy forog mibennünk is
ezer undokság.

Ez igék olyak, mint kemény, erős,
éles kapák, kikkel bekapálta János
az vakmerő, gonosz és keménylelkű
szíveket, hogy megismernék az ő belső,
meggyökerezett gonoszságukat.

A halál, mint egy tőr a madarat,
megcsap és ellep tégedet is.

Virág az ember.

Az embernek halála igen iszonyú
és röttenetes dolog. Mert először
sok betegséget, fájdalmat,
lelki és testi töredelmet, sok bút,
bánatot, háborút és röttegést
az emberre hozván, végre az lelket
az testtől nagy rémülésekkel
és iszonyúságokkal, minden tagoknak
és inaknak fájdalmával elszakítja,
az testet döggé, büdössé,
porrá és hamuvá teszi.

... virág az ember.

Senki nincs oly tudatlan, ki ne tudná,
hogy neki valaha meg ne kellene halni.
De mégis, midőn az halálhoz közel jött,
csavarog, búsong, ordít, jajgat.
Mit sírsz nyavalyás? mit rikoltsz?
Mindenek tartoznak ezzel, te is oda mész,
azhová egyebek mennek,
ugyanerre születtél volt.

Miképpen az szép illatú, virágos és szép
gyümölcsöt termő kertbe, avagy az szép
iratos és kárpitos, friss palotába erős,
záváros és kulcsos ajtón megyünk be,
azonképpen az örök életre is az halál
által, mintegy vaskapu által megyünk.

Tisztességgel így temetjük az mi
atyánkfiát: ha tisztességes koporsóba
betesszük, az testet mezítelen el nem
vetjük, hanem betakarván ingébe,
lepedőjébe, tisztességgel elkísérjük
az sírhoz, és alázatosan, szeretettel
betakarjuk az földnek gyomrába.

Mint az mezei virágok, mint az arnyékok,
mint az buborék, mint az álom,
csak olyak vagyunk...

Az hit nem álom, hanem eleven állat,
ki az Istent megragadja, és hathatös,
és mint az világ világosságával
másnak is világít;
a szívnek oly bizodalma, kivel a bűnös
az ő maga bocsánatát hiszi.

Valamidőn az napot, holdat, csillagot
és az eget látjuk, higgyük,
hogy mindazok mosolganak minekünk.
Neked mosolganak ezek!

... a szívnek oly bizodalma, kivel a bűnös
az ő maga bocsánatát hiszi... es elnyeri
ingyen kegyelemből!

Kikeletkor látjuk, hogy az fák bimbóznak
és kifakadoznak, pázsitok, füvek, virágok
újulni kezdenek, örülünk tudván, hogy
majd nyár fog lenni az nagy fagyos,
deres, havas, vizes, háborgó téli idő után;
és elijő az nagy szép, melegítő,
megékesítő, teremtő és éltető
nyári idő, kiben mindenek megújulnak,
megelevenednek; sok állatok, vadak,
madarak, barmok, tyúkok, ludak, borjúk,
bárányok, sok szép kerti, mezei szőllői
vetemények növekednek, és újonnan,
ismét az megéhezett, fazódott szegények
megmelegíttetnek, éltettetnek...