Hortobágy

Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz,
a szegín barom is csak a pásztorra níz:
Istenem, teremtőm, adj egy csendes esőt.
A szegín jószágnak jó legelő mezőt,
a szegín bojtárnak hű, igaz szeretőt.

Esik eső, esik, a lovam kinn ázik,
sallangos kantárja hej, de nagyon ázik!
Esik eső, esik, nem lehet elbúni:
Ezt a szilaj mínest szélnek kell fordítni.

És a hideg eső, rakáson a gulya,
rí a veres bornyú, bőg az ídesanyja.
Sér a veres bornyú, bőg az ídesanyja.
Bort iszik a gulyás számadó bojtárja.

Még azt mondják, nincs asztalom, székem.
Hercegnének nincs olyan, mint nékem.
Mindenem van, amire szükségem.
Van egíssíg, ahhoz elesígem.

Magamban is helyín van a lílek,
e világon senkitül se félek.
Megeszem a jó heti kenyeret.
Főzelíket, szalonnát eleget.

Ha látom a fergeteg idejit,
begyűröm a süvegem tetejit.
Csak úgy nízem az üdőt alúla,
még a jég is visszapattan rúlla.

Ha felkelek magam megfrissítve,
Elballagok danolva, fütyölve.
Gulyámat sétálva legeltetem,
az itató felé téregetem.

Vízmeríssel mozgatom testemet,
megújítja vízmerís éltemet.
Majd szalonnát sütök vacsorára,
ótán gyújtok tűz mellett pipára.

Azír, hogy én ily könnyesen ílek,
szíp szint, erőt mással nem cserélek.
Ha valaki nem hiszi ezt nékem,
jöjjík véllem birkózni a gyepen.

Éz az eső fú a szél, hull a fáról a levél,
  csuhajja!
Káromkodik a juhász, hogy a juha széjjel mász,
  csuhajja!
Ha nem esik, nem fú szél, sej, a juhász vígan él,
  csuhajja!
Iszik, eszik kedvire, nem romlik el a vére,
  csuhajja!
Estére, ha teheti, szeretejét öleli,
  csuhajja!
Így a juhász vígan él, fél világgal nem cserél,
  csuhajja!

Ó, te zsíros Kánahán, Hortobágnyak mellyíke,
  csuhajja!
De sok magyar legínnek ídesanyja lettél te,
  csuhajja!
Kenyeret adsz kezibe, pízt adsz az erszínyibe,
  csuhajja!
Úgy ereszted útjáara, nyalka legín módjára,
  csuhajja!