Elfelejtett dallamok

— This text is not currently
in the database but will be added
as soon as we obtain it. —

Már-már félreteszem lesbosi lantomat,
Érzésim felesét s néhai biztosát.
Nem pendíti meg azt már soha semmi tárgy,
Sem nagyság ragyogó nimbusa, sem Chloém
Andalgó szemein gerjedező hevem.
Forró ömledezés csalta ki hangjait
A víg reggeli kor rózsavirányain.
Hervad már tavaszom, s bimbai hullanak:
A szép álmodozás kedves alakjai,
A tündér Amathus bájai oszlanak
Éltem gondjai közt, a komoly ész előtt.
Nem kíván koszorús hírt, nevet énekem.
Kész bérem, ha nemes lelkeket érdekel,
És néktek, szeretett nemzetem ékei,
Laurussal fedezett bölcsei! tetszhetik.
Épít, ront az idő lelke, ezer csudát
Szűl, s ismét repülő szárnyaival ragad:
A tí érdemetek s mívetek élni fog,
Amíg egy magyar él a Duna partjain.
Alkotmánytok örök talpkövihez teszem
E morzsát, s az idők harcai közt megáll.

A pókhálóra harmat esett:
bús unalmamra egy könnycsepp ma este.

A hold az égen párt keresett,
a széles égen hasztalan kereste!

Már elhallgattak a madarak,
annál hangosabban szóltak a tücskök.

És szinte láttam a fény alatt
ellengni a világot, mint a füstöt.

A fényen valami átfutott,
bársonyok kápráztak előttem.

A hangod is eszembe jutott,
mely elszállt az örök időkben.

Athénben kikeletkor,
Hajnal-órán, a réten
(Ihaj, evoé Tavasz.)
Halott szűzet találtak.

Szép volt még, mintha élne,
Kemény mellén virágok.
(Ihaj, evoé Tavasz.)
Igy kell szépen meghalni.

Egy kószáló poéta
Arra vetődött éppen
(Ihaj, evoé Tavasz.)
S faragta ezt a verset:

„Elszeretted előlem
Ezt a szép ismeretlent,
Ihaj, evoé Tavasz,
Jól tetted, hogy megölted.”