Pislogva őrködött szokott helyén, egy ágon,
       a vén kakas, furfangos és merész.
Megáll egy róka lenn. A hangja mint a méz.
        „Kitört a béke, – szól, barátom,
       harcunk emléke ködbe vész.
Hirnök vagyok, repülj karomba s add a szádat,
       siess, ne várasd cimborádat,
negyven mérföldem van e hírrel hátra még.
       Dolgozhat a baromfinép,
       segíti majd, mikor szemelget,
       testvéreként a róka-nemzet.
       Örömtűz ég, keblemre hát,
       repülj le, csókom száll reád,
       testvéri két karom kitárva.”
„Barátom, – szól a vén kakas, szívemre ír
minden szavad s hunyó napomnak éke, drága virága
       e békehír.
       S e hírre pompás ráadás,
az, hogy te jössz vele. De ott fut két agár,
       ki biztos szintén tudja már
       s tudatni jő ezt, nem vitás;
már itt ügetnek, ó mily gyors kengyelfutók;
leszállok én is, várj! négyesben szép a csók.”
„Nem várhatok, futok, későre jár az óra,
csókolj meg máskor, – szól riadtan most a róka,
       majd eljövök”. – S a hízelgő szalad,
       fák közt búvik, cserjék alatt,
       s dühöng. Dugába dőlt a terve.
       A vén kakas meg ül merengve
       s kacag egy halkan kaccanót;
mert kettős élvezet megcsalni a csalót.